Visszaemlékezés
az idén 100 éves Batsányi János Gimnáziumban töltött évekre.
Ezek az évek 1970 -74 közötti időszakot ölelik át.
„Jó korban születtünk!” – mondogatjuk egymásnak, ha találkozunk.
Mi, az 50-es évek közepén született generáció egy nyugodt, békés világban voltunk fiatalok, lehetőségekkel teli világban fiatal és középkorú felnőttek. Talán a vége lesz nehéz, de remélhetőleg az még messze van.
A középiskolás évek minden szeptemberben őszi mezőgazdasági munkákkal kezdődtek. Szüreteltünk vagy krumplit szedtünk. Velünk dolgoztak a tanáraink is. Nem tudok olyanról, hogy valaki tiltakozott volna ez ellen a gyakorlat ellen. Magam részéről nagyon szerettem ezeket a „föld közeli” foglalkozásokat. Hasznos időtöltés, jó móka volt.
Matematika – fizika tagozatos osztályba jártam. Ez nem azt jelentette, hogy mindenki megszállottan reálérdeklődésű lett volna, sőt! A mai értelemben véve ez egyfajta szegregáció volt. Az átlagosnál jobb képességű gyerekek voltak egy osztályban, akikkel jól lehetett haladni a tananyag feldolgozásában. Az élet is igazolta ennek helyességét: mindenki szerzett felsőfokú képesítést is. Alapvetően jól megfeleltünk az élet kihívásainak.
Az órák mai szemmel nézve is nyitott szelleműek voltak, lehetőséget adva a kreatív gondolkodásnak. Példaképpen Fehér József tanárurat idézném, aki azt mondta: matematikából a feladat egyféle megoldása a közepes szint. Az igazi az, ha a megoldáshoz legalább háromféle úton jutunk el. Ez a felismerés egész életemre hatással volt. Hasonló szellemben tanította a magyar irodalmat Posta István tanár úr, aki azt mondta, egy mű tankönyvi szintű elemzése a közepes jegyhez elegendő. A jobb jegyért a saját véleményünket várja. Amikor a „Tiszánál” c. vers egyik sorát felolvasta, „ mely nyelv merne versenyezni véled”, azt kérdezte: ugye milyen szép? Beleegyezően bólogattunk, mire ő kifakadt: nem, egyáltalán nem szép, kifejezetten unalmas mekegés!
Terjedelmi okokból nem térek ki a többi hasonló élményemre. A lényeg, hogy jó alapokkal indulhattunk. Életünk legfogékonyabb időszakában remek tanárok formálták személyiségünket.
Amit kicsit negatívan éltem meg, az az un. mozgalmi élet volt. Elsősként megválasztottak a gimnázium KISZ titkárának. Ezt akkor nagy megtiszteltetésként éltem meg, és tudásom, lelkesedésem legjavát adva igyekeztem megfelelni a feladatnak. Az osztály- és iskolatársak ebben maximálisan partnerek voltak, harmadik osztályra mégis teljesen kiégtem. A felnőttek hozzáállása vette el a kedvemet egy életre attól, hogy aktív politikai szerepet vállaljak. A mozgalmi munkát iskolai szinten irányító tanár túlbuzgó, egyéni gondolkodást nem ismerő magatartása nem volt szimpatikus. Hogy példával is illusztráljam, harmadikban elkezdtük írni az egyetemre, főiskolára jelentkezők jellemzését. Egyik társunk gyógyszerésznek készült, KISZ – jellemzésében nem javasoltuk továbbtanulásra alkalmasnak, mert templomba járt. Ezzel a gondolkodásmóddal nem tudtam azonosulni. Szerencsére az egyetem sem, mely később doktori elismerést is adott a kiváló képességű diáknak.
Talán ebben is szerencsém volt, hogy az uralkodó politikai irányzatnak való megfelelés negatívumait középiskolásként megtapasztalhattam, így felnőtt életemben a gyermeknevelés és a szakmai megfelelés kihívásaira koncentrálhattam.
Budapest, 2020.03.07.
Nagyistók Katalin