100 év 100 pillanat – “Én iskolám, köszönöm most neked”

A Batsányi János nevét viselő gimnázium Csongrád egyik nevezetes épülete, állítólag vendégül látta Kossuth Lajost is, és ugyancsak állítólag a Tanácsköztársaság idején a padlásáról a vöröskatonák géppuskával tartották sakkban a Tiszán túl állomásozó románokat. Szépen díszített épület ma is, annak idején a bejáratához míves székely kapu is tartozott (én még láttam), amely ma már nincs meg. Igazgatója Kiss János volt, az általános fiúiskolai igazgatónő férje.

Gimnáziumi tanulmányaimat a nevezetes 1956-os évben kezdtem meg. Alighogy elkezdtük a tanévet, Budapesten kitört a forrongás. Emlékszem, hogy a tanítás lényegében szünetelt, mi csoportosan kivonultunk a Tisza partra, és ott töltöttük el a délelőttöket. Emlékszem, hogy Csongrádon nagy zűrzavar nem volt. Néhány prominens személyiséget (például az említett igazgató házaspárt) egy csongrádi alakulat katonái teherautókkal elmenekítették, egy adóügyi tisztviselőt alaposan helybenhagytak, és a felszabadulást jelképező szobor nőalakját bedobták a Tiszába, helyére pedig visszahelyezték a korábbi turulszobrot. És végül emlékszem, hogy „bejöttek az oroszok”, egy vagy két szovjet harckocsi állt meg néhány napra a főutca egyik épülete előtt. Néhányan bátran odamentünk kipróbálni orosz tudásunkat (hiszen ötödiktől kezdve tanultuk a nyelvet). Megpróbáltunk szóba elegyedni a szovjet katonákkal, de – hiányos nyelvtudásunk okán – nem sok sikerrel, Puskin életrajza nem sokat segített. Egyébként nem volt bennünk semmi félelem és semmi ellenérzés.

Az igazgató házaspár nem került vissza, a gimnázium arra a tanévre Imolya Imre személyében egy vendégigazgatót kapott a „megyétől”, majd a következő tanév elejétől a gimnázium régi tanárát, egyik osztálytársam apját, Havas Gyulát nevezték ki a posztra. Osztályfőnökünk Papp József volt (történelmet tanított), a kiemelkedő tanárok között tartottuk számon Fehér Ede magyartanárt (aki a mi osztályunkat nem tanította, valaha együtt járt egyetemre József Attilával), Aradi Miklós nyelvtanárt (aki oroszt is, angolt is tanított) és Fehér Józsefet, aki frissen végzett matematika-fizika szakon. Számomra egyébként a tanárok – funkciójuknál fogva – megkérdőjelezhetetlen tekintélynek számítottak, sokukra emlékszem ma is tisztelettel: az említetteken kívül Pozsár Lászlóné és Nagy Izabella (a későbbi Szurgent Jánosné) kémiatanárokra, Pozsár László testnevelés-tanárra, Szilas Béláné földrajztanárra, Durst Endrére (aki ábrázoló geometriát tanított, a későbbiekben feleségül vette a párhuzamos lányosztályból Palásti Katalint), Havas Gyulára, aki nekünk logikát tanított, Pásztor Emilné magyartanárra, Drávucz Mihályné orosztanárra.

A gimnázium koedukált iskola volt, de szeparált fiú- illetve lányosztályokkal. A párhuzamos lányosztály főnöke Sándor Antalné volt. Az emancipáció nagyobb dicsőségére a mi osztályunk volt az A betűvel jelölt, a lányoké a B. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az érettségi tablók közösen készültek, fiúk-lányok vegyesen.

A 26 fős létszámú osztályunk többsége csongrádi volt, de többen származtak a környező településekről, ők voltak-lettek a kollégisták. A kollégium igazgatója Varga Sándor volt, akivel jó kapcsolatba kerültem. Tőle származik egyik emlékezetes „útravalóm” (amelyhez azonban nem mindig tartottam magam): Az, hogy a sors tehetséggel áldott meg, nem jogosít fel arra, hogy ne légy szorgalmas – fogalmazott egyik beszélgetésünk alkalmával.

Az osztályunk névsorát még ma is fel tudom idézni, szinte mint az „aranycsapatét”: Abonyi, Atlasz, Barta, Berkes, Bodor, Borda, Domokos, Fáy, Ferke … így kezdődött. Tehetséges osztálynak számítottunk, de négyen – Havas Sándor, Ruszka Miklós, Zalotai Lajos és jómagam – az átlagból is kiemelkedtünk. A sportok terén is jól teljesítettünk, ebből a szempontból abszolút kiemelkedő eredményt ért el a későbbiekben Nemere Zoltán olimpiai tőrvívó bajnok.

Érdekesség, hogy többen is voltunk az osztályban, akinek öccse négy évvel fiatalabban egy „nemzedékkel” később tanult a gimnáziumban. Az Abonyi testvérek, a Ruszka-fiúk, a Stéhlik gyerekek és mi (Nagy László és Sándor) tartoztunk ebbe a kategóriába.

Naponta az első óra előtt énekelnünk kellett. Mi úgy döntöttünk, hogy az „Érik a szöllő” … kezdetű népdal lesz az osztályunk indulója. Az unalomig ezt adtuk elő nap nap után, míg az osztályfőnökünk tényleg rá nem unt, és be nem tiltotta.

A gimnázium első osztályában azzal kezdtük az évet, hogy gyakorlatilag mindenki tagja lett a Dolgozó Ifjúság Szövetségének, a DISZ-nek. Októberben aztán a legtöbben nyilvánosan elégették tagkönyvüket az osztályban álló kályhában. (Ebből az is kiderül, hogy a fűtés vaskályhák révén szénnel történt, a kályhák kezelése a két iskolaszolga feladata volt – sajnos, nem tudok erre a funkcióra szebb kifejezést.)

1957 márciusában megalakult a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ. Néhány hónappal később megkérdeztek, nincs-e kedvem belépni az időközben megalakult gimnáziumi alapszervezetbe. Volt. Ekkor a gimisták közül is csak kevesen vállalták a tagságot, és a felvételnek kritériumai voltak. Hamarosan a KISZ-ben végzett társadalmi munka vált a kedvenc elfoglaltságommá. Harmadikos koromban megválasztottak a gimnáziumi alapszervezet titkárává, körülbelül másfél évig töltöttem be – lelkesen és többé-kevésbé eredményesen – ezt a tisztséget.

Az első osztály elvégzése után szervezett formában kirándulást tettünk a Tiszán: két ladikot felszállíttattunk a folyó felső szakaszára, és körülbelül tízen – meg két kísérőtanár – két hét alatt lecsorogtunk Csongrádig. Élelmet vásároltunk, esténként főztünk, sátorban aludtunk.

Harmadik év után több osztálytársammal együtt jelentkeztem építőtáborba. Kéthetes turnusokban Bodrogkeresztúrra kerültünk, és tényleges csatornaépítésben vettünk részt szakemberek irányításával.

Egy ízben – a harmadik év vége felé lehetett – egy két vagy három évvel előttünk végzett fiú látogatott a gimnáziumba, akit én csak névről ismertem. Elmondta, hogy ő szovjet egyetemen tanul, és jelentkezésre biztatott bennünket. Nekem egyből megtetszett a gondolat, amelyből a későbbiekben elhatározás lett. Végül Leningrádban végeztem egyetemi tanulmányaimat, de ez már egy másik történet. (Egyébként a gimnáziumunkból akkor egyedül jelentkeztem a Szovjetunióba.)

 

Budapest, 2018. szeptember 24.

 

                                                                               Dr. Nagy László