Diákéveim emlékére
A csongrádi Batsányi János Gimnázium, Faipari és Óvónőképző Szakközépiskola tanulója 1975-1979-ig voltam óvónői szakon. Az iskolai felvételi értesítőt követően hamarosan megérkezett a kollégiumi felvételi tájékoztató is, amelyből rögtön megtudtam a kollégiumi azonosító számomat (jelen esetben én voltam az A39 es tanuló). Az azonosító számot minden ruhaneműbe bele kellett varrni. A tájékoztató tartalmazta a kollégiumi térítési díj megszabásának feltételeit, az előírt egyéni felszerelések jegyzékét és a különböző szabályzatok (házirend, napirend) betartására való figyelmeztetést. A tájékoztatóban volt még egy nagyon fontos felhívás: hazautazás háromhetenként lesz! Ez igen nagy traumát jelentett annak, aki még sosem volt hosszabb ideig távol a családjától.
Osztálytársaim Csongrádról és természetesen a környező megyékből kerültek beiskolázásra. Közel 80%-ban kollégisták voltunk. A kollégiumban 28-30 fő aludt egy szobában, emeletes vaságyakon. A tanulószoba, a konyha és az étkező egy különálló épületben volt. Itt volt a faiparis fiúk tanulószobája is. Velük sok–sok vidám, felszabadult és örömteli kollégiumi programon vettünk részt. Szerelmek, baráti kapcsolatok szövődtek.
Utólag visszagondolva: ezek a nehéz körülmények, megpróbáltatások, szigorú, mégis emberséges pedagógusaink, nevelőink, szüleinkkel karöltve igazi jó emberré neveltek bennünket. Megtanultuk az alkalmazkodást, a felnőttek és egymás tiszteletét. Elfogadásra és önállóságra nevelt. Nehéz volt, de felnőtt segítőinknek köszönhetően kiálltuk a próbát!
Az iskola épülete az első pillanattól kezdve csodálatos és magasztos volt számomra. Nagytudású és tiszteletreméltó pedagógusaink voltak. Vallyon Aladár igazgató úr mindig emberséges és kedves volt hozzánk, de mégis tudtuk, hogy nem szeretnénk az irodájába kerülni, mert „Ő az Igazgató”!
Természetesen jobban szerettük és közelebb álltak hozzánk a humán tantárgyak. Jobban meggyűlt a bajunk a matematikával, fizikával és kémiával. Szerencsére osztályfőnökünk Fábián Györgyné humán tantárgyakat tanított. Kezdettől fogva szívügyének tekintette a jó osztályközösség kialakítását. Szerény, csendes, empatikus egyéniségével hamar szívünkbe zártuk. Példát mutatott nekünk, sőt példaképpé is vált a későbbi pedagógusi pályánk során. Éreztük, hogy tisztel, szeret bennünket, velünk gondolkozik, értünk van!
Édesanyám minden szülői értekezletről úgy jött haza, hogy az osztályfőnökünk „egy igazi pedagógus”. A szülői értekezleteken mindig dicsért bennünket, ha valakivel baj volt, azt egyénileg, tapintatosan mondta el. Mindig mindenkinek segített, ha bajban volt. Amikor több hétig a Szovjetunióban volt tanulmányi úton, ideiglenesen Fábián György tanár úr (a tanárnő férje) vette át az osztályt. A tanárnő nagyon hiányzott, árváknak éreztük magunkat nélküle. Szegény tanár úr pedig mindent elkövetett azért, hogy ne érezzük annyira szeretett osztályfőnökünk hiányát.
Az intézményben az óvónők képzése elméleti és gyakorlati területen magas szintű volt. Pedagógiai, módszertani, neveléselméleti tantárgyainkat elismert pedagógusok oktatták, tanították. Egy–egy jó jegyért nagyon meg kellett dolgoznunk! Szakmai gyakorlatunkat a Templom utcai és a Dohánysori oviban töltöttük. Minden héten csoportos és egyéni hospitálások voltak. Rendre írtuk a foglalkozási tervezeteket az iskolába és az óvodai gyakorlatokra. Volt, amikor éjszaka a paplan alatt írtuk a következő napi tervezeteinket az esti takarodó után. A kollégiumban este 10 óra után a hálószobákban már nem lehetett felkapcsolva a világítás. Az első három évet a régi Felszabadulás utcai kollégiumban töltötte az osztály egyik fele. Ekkor már a kisebb hálóban voltunk kb. 10 – 12 fővel. Megvolt annak a veszélye, hogy az osztály emiatt kettészakad, de kiváló osztályfőnökünknek köszönhetően ez nem következett be. A negyedik évfolyamot az érettségi előtt már mindenki az új bökényi kollégiumban töltötte. Itt már négyágyas szobában lakhattunk, ami csodás volt számunkra. Szobánk lakói közül 2 fő a hálóban tanulhatott a másik két fő pedig a modern tanulószobában.
A sok – sok tanulás mellett lehetőségünk volt a szórakozásra is! Jártunk az iskolai, városi, KISZ – ünnepségekre, rendezvényekre, moziba, diszkókba, tanulmányi vetélkedőkre, klubdélutánokra valamint nyári KISZ – táborokba. Minden évben ősszel Bokros településen szőlőt szüreteltünk. Több osztálykiránduláson is részt vettünk.
Szerepeltünk a csongrádi városházán, a kecskeméti orosz laktanyában és a városi kultúrházban. Ellátogattunk a Tapolcai Batsányi János Gimnáziumba valamint Batsányi János és felesége sírhelyéhez.
Egymást követték a fiatalkori szerelmek, szerelmi csalódások. Volt példa arra is, hogy az érettségi után ezekből a kapcsolatokból sikeres, a mai napig tartó házasság lett. Az iskola és a kollégiumi vezetés, a tanárok, nevelők szigorúan vigyáztak ránk, hisz tudták, hogy a szülők teljes bizalommal engedték el, bízták rájuk gyermekeiket. Voltak persze fiatalkori botlások, de ilyenkor mindig mindenki igyekezett a másikat segíteni. Együtt voltunk éjjel – nappal és ezért nagyon jó volt nekünk. Osztályfőnökünk egy kiváló összetartó közösséget alakított ki.
Mottónk volt, hogy „egy mindenkiért, mindenki egyért”.
Osztályindulóknak választottuk az
Illés együttestől az „Újra itt van” című dalt
- Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat,
Csapjad össze, csapjad össze, csapjad össze a mancsodat!
Újra hallom, újra hallom, újra hallom a hangokat.
Légy a vendégünk, légy az emlékünk,
Ünnepeljük meg az új találkozást,
És hogy elférjünk, arra megkérünk,
Ne csinálj felfordulást.
- Szép leányok, szép leányok, szép leányok ne sírjatok,
Hullanak már, hullanak már, hullanak már a csillagok.
És mi mégis, és mi mégis, és mi mégis itt vagyunk.
Légy a vendégünk, légy az emlékünk,
Ünnepeljük meg a nagy találkozást,
És hogy elférjünk, arra megkérünk,
Ne csinálj felfordulást.
Végezetül köszönettel tartozom szüleimnek, a sorsnak, hogy Magyarország egyik legkiválóbb középiskolájába járhattam!
Köszönjük a befogadást, az elfogadást, a sok–sok elméleti és gyakorlati tudást az iskolai és kollégiumi igazgatóknak, az intézményi vezetőségnek, tanárainknak, nevelőinknek és minden a gyakorlati képzésünkben résztvevő óvodavezetőnek, óvodapedagógusnak, óvodai dadusnak.
Megtanították nekünk, hogy milyen fontos a pedagógusi elhivatottság, emberi alázat, tisztelet és a színvonalas szakmai munka iránti igényesség.
A középfokú szakképzettséget szerzett óvodapedagógusok az első pillanattól kezdve kiválóan megfeleltek a pedagógusi pályán és az óvodai gyakorlati életben.
Korosztályunknak a pedagógusi pálya nem munka volt, hanem hivatás: egy élethosszig tartó elkötelezettség, szeretet a kicsiny gyermekek irányába. Fontos volt számunkra, hogy folyamatosan képezzük magunkat, megújítsuk tudásunkat.
Számunkra a középszerű teljesítmény nem volt elegendő, hiszen feladatunk nem kevesebb volt, mint útmutatás a jövő nemzedékeinek.
Molnárné Dobsa Magdolna
nyugalmazott óvodavezető,
óvodai szakértő, szaktanácsadó
Hódmezővásárhely, 2020. április 29.