Dr. Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató – filozófia tanár vagyok, a Tari László Múzeum igazgatója, a Magyarságkutató Intézet Néprajzi és Népzenei Kutatóközpontjának vezetője. A Batsányi János Gimnáziumhoz a szokásosnál szorosabb kapcsolat fűz, hisz a szüleim itt voltak osztálytársak, itt ismerkedtek meg. Valahol az én történetem is ezen a helyen, az ő szerelmükkel kezdődött el.
Tanáraim mind valódi egyéniségek, összetéveszthetetlen karakterek voltak. Baricsné Kapus Éva fizika-kémia szakosként egyengette a humán osztály életét: erős kézzel, nagy szeretettel. Hálával gondolok türelmes, de határozott döntéseire, kereteket és biztonságot adó jellemére. Losoncziné „Minike” tanárnő pályakezdő pedagógusként egykor a szüleimet is tanította; a történelem iránti szenvedélyes érdeklődésem neki köszönhetem.
Az osztályunk fele a környező településekről járt be, napi erőfeszítéseket és áldozatokat hozva azért, hogy a BJG-ben tanulhassanak. A tágas, szép termek közül a kedvencem az nagyablakos, világos Szucsán terem volt. Gyakran kalandozott el a tekintetem a nagytemplom tornyára és az alattunk nyújtózkodó Fő utca elegáns ívére. Itt fizikai és intellektuális értelemben is „magasságokban” érezhettük magunkat.
A Gimnázium és a Vasút utca közti területet, a Fő utca ütőerét ismertem, mint a tenyeremet. Hóban, esőben, ragyogó napsütésben róttam nap nap után ezt a számomra kedves, megunhatatlan útvonalat. Sokat beszélgettem közben az idősebbekkel: ma már látom, hogy a néprajzkutató már születőfélben volt. Az első megállóhely Bakainé Terike néni volt a Platán áruház mellett, aki, ha tehette, kint állt a fényképész üzlet előtt, és kedvesen beszélgetett az arra járó ismerősökkel. A Zsinór utcánál átmentem a túloldalra: a ma motorosboltként szolgáló ház kapujában ugyanis, járókeretének támaszkodva egy néni álldogált, aki csendes nézelődéssel tette érdekesebbé a hosszú napokat. Váltottunk pár szót az időjárásról, a jegyekről, a néptáncról, aminek bolondja voltam akkoriban. Ő is mesélt a bátyjáról, aki a váci papneveldében tanult, de egy nyáron úszás közben a Duna vize elragadta. Sosem mutatkoztunk be egymásnak: ő volt a „néni” én pedig „Tünci”. A házunkkal szemben is volt egy rövid megállóm: egy szikár termetű, kalapos férfi üldögélt a ház előtt: időnként vele is beszédbe elegyedtem. Ezek az „utak” szorosan hozzátartoztak a gimnáziumi éveket fémjelző, a jellememet építő kockákhoz.
A kiemelkedő események közül emlékezetes maradt a „B” épület alapkőletétele. Az ünnepi műsor összeállításával a mi osztályunkat bízták meg. A „La Marseillaise” ötletét Batsányi „vigyázó szemetek Párisra vessétek” verssora szülte, melynek előadását Papp Anikó osztálytársnőmmel közösen vállaltuk. Egyikünk sem tanult franciául, így a francia tanárnő az egyik szünetben kezünkbe nyomott egy papírt, melyre fonetikusan leírta a dal szövegét. Napokon át mulattunk rajta, mígnem „ijedtünkben” úgy megtanultuk, hogy ma is el tudom énekelni. A műsoron természetesen hibátlanul „mondtuk fel” a francia forradalmi indulót az épület helyén ásító, megtisztított tér közepén.
Az osztályunkban számos művészlélek volt, sokan jártunk Posta tanár úr szerda délutáni színjátszó szakkörére. Ez volt a hét lelki csúcspontja, a belső szabadság néhány órája. Ahányan voltunk, annyifélék: de a színpadon olyanok, mint az édestestvérek. Miután a „B” épület elkészült, a színjátszó kör a pincébe költözött. Néhány hónappal később már a „Bródvéj” színpadját ácsoltuk. Mi szögeltük, daraboltuk, illesztgettük a deszkákat, vakartuk a fejünket és magunkon nevetgéltünk. Ez a kis színpad ebből az örömből épült, szépült.
A gimnáziumtól már több mint húsz éve elbúcsúztam, de sosem hagytam el egészen. Ide köt, ide fon a felmenőim sorsa, a magam emlékei és a kislányom története, aki tavaly óta büszke „kisgimis”.