Grecsó Krisztián
TANÁROK, csupa nagybetűvel
Nagyszerű tanárok most is vannak, csak a világ fakult ki körülöttük. A mai nagyok kevésbé látszanak, mert fukar szürke és szegény itt minden, a jó szó nem valuta, a szellemességhez szív kellene, a tudáshoz meg alázat. És ezekből éppen kevés akad raktáron. Talán ez lehet az oka, hogy nem tudom eldönteni, a nosztalgia vagy a kétségbeesés írja át az emlékeimet, és ezért vagyok szirupos, ha a régi gimnáziumomra, a csongrádi Batsányira gondolok. Ami persze azt jelenti, hogy nem a falakra, hanem a TANÁRAIMRA: Kati nénire, Györgyire, Eszterre, Arankára, Pistára, Gyurira, a legendás igazgatóra – és még sorolhatnám.
Aki arra adja a fejét, hogy másoknak emelje fel a tudatát, tegye egyenesbe az életét, annak a nevét és titulusát – ahogy a gittegyleti választmány is meghatározta –, csupa nagybetűvel kell leírni. És a jó tanár ilyen: minden lelki és szellemi erejét arra áldozza, hogy mások gyarapodjanak belőle, mindig fűti a világot. És vissza talán évtizedek múlva kap valamit, ha egyáltalán, egy hálás tekintetet, egy daliás karrier élmény-morzsáit az osztálytalálkozó elröppenő estéjén, egy közepes étterem dermedt sültes tálja mellett.
De nem is ez a legfontosabb áldozat, hiszen, aki tábla elé áll, ezt tudja. De azt talán csak az évekkel veszi észre, hogy a TANÁR sosem civil, sohasem csak úgy van, mint mások. Nem sétálhat, kávézhat, kapálhat szabadon, nem létezik a hivatásától függetlenül, a nagybetűs foglalkozásoknál (és azért még vannak ilyenek), minden mozdulat, tekintet, félrenézés beszédes. A TANÁR élete példa, mindene eladó, és mindene elvihető: az ideje, humora, a friss tekintete, a ránctalan arcbőre, a családi nyugalma. Minden azért van, hogy éhes, hálátlan kamaszok dúlják fel, rabolják ki, éljék fel.
És eszembe jut még egy közülük, Aradi tanár úr, akit még nem említettem, majdnem hetvenéves volt, amikor elvállalt minket. Mi, elsős gimisek persze ezt nem értettük, hogy ez mit jelent, természetesnek vettük elegáns, könnyed mozdulatait, sportos eleganciáját. A rendszerváltás éve volt, nem tudtuk, hogy polgári műveltsége, stílusa, világszemlélete hogyan viselte a Kádár-korszakot, és persze azt sem, hogy mit gondol az új világról. Ahogy a példaképpé nemesedő tanárokhoz illik, bár folyton tanult és fejlődött, értékeiben ugyanaz maradt.
És ha most mindezt róla mondom, nem csak rá gondolok. Az a generáció, aki minket nevelt, nem beszélt emberségről, polgárságról, tartásról, hanem úgy viselkedett: kommentár nélkül volt emberséges volt és becsületes. Az én tanáraim miatt más volt a város, a levegő, a környezet, mert a tudás és a tudásszomj egy csoda, tanulni olyan élmény, mint szeretni, mint azt ölelni, aki hitünk szerint mindig csak ránk várt.
Nem is olyan régen még emlegették, hogy „a művelt fők” közösséget építenek, bennük, általuk él a nemzet, mert magyar polgárnak lenni felelősséget jelent, a magyarságot házi felolvasásokon, iskolai koncerteken, tanulmányi versenyeken, kiskonyhában tartott fizika-korrepetáláson lehet magunkba szívni, megtanulni, azoktól, akik ebben előttünk járnak, és akiknek van ereje ezt átadni.
Egy Batsányis TANÁR miatt azért volt más a város, mert a közösségnek muszáj volt adnia magára. A tudással szívta magába a nyitottságot, a toleranciát, az európaiságot, és ragyog miatta, általa. De ehhez persze a város is kell, illetve, hogy megbecsülje pedagógusait. Hogy legyenek olyan világok, ahol ők a város eleje. Hiszen ők azok, akinek szelleme az iskolai falain kívül is élményt, erőt ad az embereknek.
Nem tudom, ötletem sincs, mit kellene tenni – a gyönyörű száz év ide vagy oda –, hogy ezt újra mindenki megértse.