Id. Posta István: Iskolám
A tűnő időnek árján
nősz egyre
a tágult végtelenbe
míg követni tud
a véges
emlékezet
lázas és vajúdó
siető rohanó
vérben és füstben tobzódó
évek nyűge tapad
polipként
felkiáltójelei köré
egyszerre vagy a jelen és a múlt
egy sóhajnyi csupán történelmed
de ez több mint
omló századok
halvány pírja
mit sárgult fóliánsok
kötetein festhetett volna rád
a messzi múlt
röpke léted
dohos századokkal
csatázik vígan
mert amit átélt
az emberöltő
a percnyi lét
a 100 év
felér más ezredévvel
az iskolám
bennem ma életre ébred
lüktető ereim patakján
az idegeim rezgésében
kigyúl az emlékezés
itt dobolsz újra sejtjeim
szövevény – rendszerében
kamaszként indultunk útra együtt
a kormos fellegek alatt
még lappangott a parázs
a nagy égés után
úgy látlak ma is mint rég
élessé rajzol
az emlékezés
a megszépítő messzeségben
a jelen pírja is mássá változik
másként látja életét
az ki emlékezni tér
a história is azt tanítja
hogy emlékeiből nyer
erőt az emberiség
fakult fényképek élesednek
a lélek filmvásznán
montázsokból áll össze az élet
az őrzött emlékek
rosszak vagy szépek
távolodva szépül az élet
akár a jövő ragadja
akár húzza a múlt
azzal a friss bátorsággal
mely korom sajátja
ölellek újra át
s szívemhez vonlak
hogy rólad emlékezzem
ma újra iskolám.