Költészt napja-Ifjú költők a Batsányiban
A Csongrádi Batsányi János Gimnázium Humán Munkaközössége a költészet napja alkalmából 2026-ban immár harmadik alkalommal hirdetett versíró pályázatot batsányis diákok részére. A kihívásra 11 ifjú költő 27 verssel pályázott: vers kategóriában György Csenge (6.f) első helyezést ért el Ebben a családban című versével, második lett György Kincső (9.f) Homokra épült ház című versével, míg a harmadik helyet Farkas-Tóth Zita (11.a) Keselyűk című költeményével érte el. Próza kategóriában elismerésben részesült Bakai Sára (11.a) Káin című prózája.
A díjazottak között 60 ezer Ft-nyi könyvutalványt oszthattunk ki.
Gratulálunk minden költőnek, öröm volt olvasni műveiteket!
A legjobb alkotásokat az alábbiakban közöljük.
1.
Szlávev Zsófia
Mázlista és vázon angyala
Az agyam rád van kattanva
A szívem már csak hallgatja
A lelkem már csak halhatta
Nem értem, nem értelek
de engem érdekel.
Minden álmom rólad szól
Minden napom vágyakról
Minden bárcsak sóhajból
lesz egy másnap, a holnapból.
Keresve kerestem válaszokat
Feledve s felejtve bánatokat,
tegnapomat s mondatokat.
2.
Bakai Sára
A fény felé
Hiába járok más s más helyen,
Te sosem hagyod el a fejem.
Még ha nem is gondolok reád,
Valami, mint visszasodor hozzád.
Nem számít, épp merre is járok,
A sorokban mindig ugyanazt látom.
Olyan ez, mintha lepke lennék,
S a tűz felé vissza-visszarepülnék.
Mintha víz alatt lennék, hiszen,
Nem hallok én, csak némán nézem.
Nézek, nézek, mint bogár a fényre,
Mint halandó az égi fényességre.
Ha nehezen is lehunyom szemem,
Nem jön az álom, csak a falat nézem.
Bámulok messze, a szoba sötétjébe,
Várom, tán álmomban újra látlak téged.
3.
Bakai Sára
A fagy
Hideg, olyan fagyos, cudar egy idő,
Fázom, hiába a kabát s melegítő.
Érzem, tagjaim egyre reszketnek,
Mozgom, mégsem érzek meleget.
Hazaérek, és még mindig fázom,
Bent meleg van, mégis megfagyom.
Hideg, oly hideg pedig a kezem,
Mintha jég futna a vérem helyett.
Jön az este, de nem jő az álom,
Ily hidegben tán a csodára várok.
Csodára, hisz nincs hideg a házban,
Ezen fagy a szívben van, magában.
Hisz, hogy is ne fagyna meg az ember,
Ha a szíve fagyos, s hőt be nem enged.
Ezen jégen, tán az idő tör át egyszer,
Felolvasztja, mivel azt körbevettem.
4.
György Kincső
Homokra épült ház
Itt is lenne ez – amit úgy nevezünk, élet.
Futunk, mintha a táv soha nem érne véget,
Pedig időnk e földön rettentően limitált.
De csak futunk: mindenki, amerre szeme lát.
Kergetjük a vagyont, s azt gondoljuk elérjük
Mit szeretnénk, viszont soha meg nem elégszünk.
Elérhetetlen dolog ez, üldözzük a végbe:
Elkezded, s már benne is vagy a mókuskerékbe’.
Kergetjük a tudományt és a bölcsességet;
Pont ez lenne az, ahol elérjük a véget?
Tanulsz, hogy egyszer ezért dagadjon büszkeséged,
De minél többet tudsz, annál kevesebbnek érzed.
Kergetjük a szépséget, jóvágású formát,
S reméljük, hogy testünk végre elnyeri fénykorát.
Próbálunk kitűnni, beilleni, megfelelni,
Egy pillanatra megcsúszunk, s újra kell kezdeni.
Kergetjük a tekintélyt és a tiszteletet,
Gondolván, hogy emiatt megbecsülnek minket.
De nem lehet ezeket tiszta szívvel elérni:
Vagy magadnak, vagy másoknak kényszerülsz hazudni.
Miért csináljuk ezt? Mért kergetjük az idegent?
Mért hisszük, hogy elérhetjük az elérhetetlent?
Az élettelen mindig élettelinek álcáz,
S ez majd mind összedől, mint a homokra épült ház.
Hisz oly sokan létezünk, de oly kevesen élünk.
Hogy is élhetnénk, mikor hamis a reményünk?
Ha minden csak hiúság, hogy lelünk fényességet?
De van Igazság, mely Útján ránk talál az Élet.
Tudom, félkész házat keserű lerombolni,
De mi búsabb annál, mint tehetetlenül nézni
Halálos ágyunkról, hogy életünknek munkája
Megsemmisül, s elvész, mint a hajnali köd árnya?
Egy pillanatra állj meg, és ne gondolj másra:
Ne gondolj a sok csábító földi kívánságra.
Egy másodperc bőven elég arra, hogy nyilvánvaló
Legyen, hogy mire lelked vágyik, több mint látható.
Ne félj hát kilépni az általad vájt sírodból,
S felébredni végre az álomszerű káoszból.
Hogy merre tovább? A válasz egyszerűbb, mint tűnhet:
Csak kövesd Azt, Aki ott állt mindvégig mögötted.
5.
Vida Zoltán
Altató
Mint ahogy édesanya,
úgy karollak fel
égi holdfényembe.
Mint ahogy kóbor, szelíd szellő,
úgy játszok álmaidban.
Figyellek, óvlak
sötétség kezétől,
Mint a napfény,
úgy terítem be
mozdulatlan testedet.
Megvilágítom a világot,
mutatok neked földi
csodákat.
Ambróziát szedek egekből
ameddig csak holdam elér.
S megfagyott ajkadat,
az éjszaka hideg csókjával
forrasztom, hátha
újra szólni fogsz.
Hátha egyszer lecsúszik rólad
éjjel sötét szemfedője.
Hátha egyszer újból
velem leszel.
6.
Vida Zoltán
Szomszéd
A szomszédom, zajos volt
minden nap reggelén.
Hangosan zúgtak gépei,
hangosan ment dolgozni.
Emlékszek, kávéfőző
minden reggel felvert —
Mikor hatodik órát
ütötte le vekkerem.
Ő kelni kezdett,
én pedig vergődtem.
Ágyam melegében.
Pedig ágyam, milyen puha…
de ő csak zajongott!
Reggel mint a réti sas,
este meg mint bagoly.
Mindig telefonáltak neki
reggelente az unokái,
Ő hangosan szidta őket,
még a hétvégémen is!
Úgy volt már felkelek
és inkább csendesre verem!
Úgy untam zajait,
még a légzését is.
Minden egyes pillanatban,
egyre hangosabban szívta,
azt a nyamvadt levegőt!
Nem gondoltam nagyon sokat,
de még mindig idegesítő.
Amikor egyszer hazaértem,
rájöttem, miért kellett
neki azt a levegőt, ilyen
hangokkal vennie.
Szegény, levegőt gyűjtött,
hogy tüdeje felfújódjon,
és túlvilágra szálljon.
Ha ezt tudom, nem
haragszok olyan nagyon.
Szegény néni csak éldegélt,
zajokkal meg segítséget kért.
Ha belegondolok, vele
kelni egyszerűbb volt,
mint hangos gépeim zajára.
Meg mostanában,
tüdőm is annyira fura,
kollegáim is azt mondják,
hogy levegőt túlságosan
hangosan veszem.
Talán az öreg, tudott
volna valami kúriát.
7.
Vida Zoltán
Gerle
Gerlepárról álmodok,
Mi lelkem egykoron volt.
Zsenge szerető, tűzzel
Játszadozó fióka —
Kit csak szeretője óvhat.
Tavaszi friss élet szele
Ragadt fel magához.
Hívott engem és téged,
Életünk szép nászához.
Boldogan repkedtünk merre
Csak szélrózsát leltük,
tollakat mint ősi ereklye,
Emberekhez dobálva.
Száguldva öreg, fáradt
Világnak aranyló szemében.
Csendesen figyelve,
hogy miként takarja dér be.
Hideg lassú pusztulás
ellen, egymás szárnya
alá bújtunk.
Szívünk lelkünk
Egybe forrva,
Borzongtunk, rettegtünk
De mégis egymás mellett maradtunk.
S télnek szemfedője, a
homályos csillagmező,
omolt a mi szemünkre
Szakított el bennünket.
Téged aludni tett, engem
szárnyalni hagyott.
Kereslek azóta is,
reppenek ahol csak
meleget érzek,
De szép illatod,
gyöngy szemedet
sehol sem találom.
Kereslek untalan,
keresem a lelket,
kit fészekből újból kicsal,
messzeségbe velem tart.
8.
Vida Zoltán
Ars poetica
Agyamat, mit évekre
Koromsötét szobának
Fojtására ítéltek.
Most úgy érzem,
Szabadságra száll
Szélrózsa fuvallatán.
Mint felélesztett ősi,
Ezeréves madár.
Úgy száguld büszkén,
Börtönének láncán át!
Csapkod, vadul mint
Kurca habjai.
Téli fuvallat híre
Új haragra gerjeszti.
Forrón éget teste
szárnya árnyat sem vet,
Halálát ezer évig
Tervezték, fontolták.
S most szép tavaszi
rügyek nyíltára, elfeledi
gonosz szellemek hangját.
Messze még a tél,
A bercekhez sem ért.
Hajam sem őszül,
Szemem forrón éget!
Énekem meg végre
Új reménnyel cseng,
száguldj, vidd hírét,
Láncok pusztulásának,
Szétterjedő érzelmek,
Ősrégi dalának!
9.
Vida Zoltán
Szent és…
Lehet más e városban
Csak kőtömböt s nyomort lát.
Ez az apró, gyársori táj,
Ez nekem a szabadság.
Lelkem mint gólya, száll
Rusnya szén felhőn át.
S alatta kisgyermekek
fognák pajkosan tollát.
Piciny ligetben meg
jó ha egy fa bont rügyet,
amit bosszús vihar,
nem ránt maga után.
De a kis folyó, úgy csobog,
Olyan békésen dalol,
Nem születik szebb óda
Ezen világ szájából.
Rózsakert, te sem vagy
olyan szép, mint ami lehetnél.
De két rózsád nem áld
annyi szépet költőnek,
mint amit világ mezeje
Áldhatna egy nemzetnek.
S mikor rejtőzködök,
mindenféle rém elöl.
Eldugott zsákutcádba érek,
És mint bitang, úgy védesz.
Égbenyúló templomod fénye
meg az, ami engem mindig,
hazavezet.
Nem nyíl felettem olyan lángrózsa,
Bármilyen messze megyek,
Mint a te, hajnalodó szemedben.
Senki nem hunyja úgy szemét,
olyan aranylón mint kis eged.
Nincs még olyan bor,
mint könnycsepped
ami arcodon végigfoly.
Nem kapok ennél édesebb csókot,
Mint mit szellőd orcámra fúj.
S még mámorító hangod
nélkül is örökké érzem;
Csendem zászlaja békében ring.
Csendben lobog, ritmusban szívemmel
Mi untalan érted dobog.
Nincs annyira rejtett hely
Mint pici, paneltelkem.
Még térkép sem ábrázol,
csak gomba festi lelkemben.
Mégis milyen szóval illesselek,
nagy behemótnak menedéke —
milyen szeretetet forrasszak,
Szép öregedő ajkadra?
Milyen verssel ringassalak
Régen ígért, szép álmodra?
Apró univerzum, nagy világban bújó,
Legszebb teremtménye.
10.
Vida Zoltán
Beteg vagyok
Tegnap valami gonosz
Fertőzés járta testemet.
Csalogatott, mámorított
És én csókolni engedtem.
Ez a járvány erre
még nem ismeretes,
Nem találtak neki,
patikai gyógyíreket.
Már két napja raboskodom
Piciny cellám fojtásban.
Gyógyvízem kiszáradt,
miben lelkem épül.
Sírját meg fertőzésem
rémszülöttje, gyásszínű
rózsa öleli magába.
És könnyeivel tölti,
végtelen medreit.
Fagyoskodok harmadnapja,
Már fejem fölött lángrózsa
fénye is ráunt, itt hagyott.
Játékos csalfa szellőm
sem játszik lelkemben
elzárt, apró gyermekkel.
Csak légszomj, bírhatatlan
fuldoklás, az egyetlen életjel
ami velem kézben jár.
Vágyakozva nézem kertemet,
rácsaim túloldalán.
Bárcsak újra locsolhatnám
szép, kicsi rózsadombom,
S érezhetném hogy nárcisz illat
mámorítóan agyamba száll, újból.
Harmadnapja fogom,
roskadó, nyikorgó ágyam.
Már bút sem érzek, mégis
valami bennem ragadt.
Valami gonosz szellem —
Mit még poshadt víz
sem szed le én rólam
tépi, karmolja
rügyet vető testem.
S játszik, mint
habzó szájú korcs.
Már egy hete érzem, hogy
Testem egyre könnyebb lesz.
Ha szellőm még fújna,
az is csak nevetve fel kapna,
s emelne kertem
sírjának, koszorújának.
Már nem tudom mennyi idő telt el.
Apró vázám, utolsó rózsája
Homlokomhoz hajolt.
Utolsó szirmát,
homlokomhoz dobta,
ahogy öreg szeretők,
fújnak csókot betegágyon.
S fonnyadt ajkával, annyit lehelt:
Jól vagy, csak világod
betegségért bűnhődsz.
11.
Vida Zoltán
Mama nem mehetek haza
Arra kért a mama
hogyha háborúba soroznak,
írjak neki levelet,
mindegy egyes nap.
Külön kihangsúlyozta,
hogyha a világ összes
Galambja meghalna,
Gyalog vigyem neki,
vagy küldjek füstjelet:
de mindenképpen írjak,
mégha északra is megyek.
Arra kért a mama,
Hogy egyek rendesen,
nehogy újból vézna
kisgyerek legyek.
Legyet, egeret, bármit
amit csak fellelek, és nem szégyellek.
Arra kért a mama,
Hogy szökjek meg éjszaka.
Barakkból osonjak ki,
mikor őrszem nem lesi.
Másszak át a rácsokon,
ha kell, tépjem le karom.
De szeretné ha újra látná arcom,
újra csókkal áldhatná.
12.
Vida Zoltán
Eladom könnyeimet
Már mikor is érte
hús a számat,
mikor is ettem
utoljára?
Mikor is érte utoljára
kenyér a te szádat?
Nem tudom, tényleg nem.
Ígértem neked földi szépeket,
minden amit angyalok
kapnak a mennyekben.
Hova szállt az ígéret?
Nem tudom, tényleg nem.
Eladom a könnyeimet,
szerelmünk emlékeire
gondolok majd, s
papírra áztatom.
S a könnyek,
csakúgy mint én,
papíron marad, örökké
Eszünk-e újból?
nem tudom, tényleg nem…
De ha nem eszek,
szívem ugyanúgy ver,
csontvázként is szeretlek.
13.
Vida Zoltán
A versemről
Ó de szép, szentimentális
törékeny kis teremtés!
És pennámból hirtelen
csakúgy kiestél?
Üres, lélektelen szavakat
meg aranyoztál,
az ember tudásvágyát
te töltötted meg.
Szívem csakúgy vergődik érted.
Egyszerre sírsz és nevetsz,
gyógyszere vagy sebzett szívemnek.
Annyi hálával tartozom feléd,
nem adnálak el semmiért.
Nincs annyi érzelem
a világon egészén,
amennyi egy strófádban –
nincs annyi strófa irodalomban,
amennyi téged körülírna.
Leírok egy sort, talán még egyet
annak jelentése naponta csak nő,
soraid lelkemben, egyre csak bővül.
olyan hihetetlen vagy, esküszöm!
Gazdaságtudomány, számtan,
csak tehetetlen vetélytársa.
A számok üres figurák,
Csak a világot értitek.
Biológia az ember testét,
mi meg emberségét
értjük meg,
szerelmünk fájdalmunk
sok száz szóban vegyül el.
Ó, drága kis versem,
ne járj úgy kérlek
mint az emberek.
Csak a te léted ne essen
puszta szavakká össze.
jelentéktelen pazarlásra,
ne váljanak szentelt szavaink!
Drága kis versem,
legszebb gyöngyszemem,
úgy ver érted szívem,
ahogyan még senkinek.
14.
Horvát Dorina
Fekete mámor
fekete cukorkákat nézegetünk
melyekről azt hisszük, édesek
ha együtt esszük őket, savanyúak
ha egyedül tesszük, mézesek
miért hinnék magunkban
ha sosem voltunk jók?
s miért főznék neked
ha úgyis azt hinnéd, mérgezett?
most iszom a bort, ami éltetett
éltetett, de fekete
rád nézek, s kérdezem:
mire volt ez jó?
választ nem kapok
már levegőt sem
tekinteted rám veted
elhittem, hogy megbíztál, de félrecsúszott
kicserélted, tervem a padlóra ömlött
hallom még, hogy kérdezed:
mire volt ez jó, Édesem?
15.
György Csenge
Ebben a családban
Ketten vannak előttem, s ketten jönnek utánam,
Én vagyok a mérleg nyelve ebben a családban.
Se nem a legkisebb, se nem a legidősebb,
Középen lenni néha a legérdekesebb.
Ha nem menne egy feladat, itt vannak a nagyok,
S ha a kicsiknek nem megy, akkor én is ott vagyok.
Nincs nálunk néma sarok, se magányos délután,
Együtt nevetünk a konyhában egy jó ebéd után.
Ha bánt valami engem, van jó pár figyelő fül,
A bánatom a nagycsaládban jó hamar elül.
Megosztjuk a titkot, a játékot és a csokit,
Az élményekhez mindenki hozzátesz valamit.
De néha, bevallom, a fejem is megfájdul,
Amikor a házban minden egyszerre felfordul.
Kiabál a kicsi, a nagy zenét hallgat éppen,
Én pedig csak ülnék egy könyvvel a kezemben.
Mégis, ha választhatnék, nem adnám a helyem,
Mert ebben a családban kerek az életem.
16.
Czirok Benedek
Kőangyal
Márvány szárnyam elégett,
s hamvából támadtak a rémek,
hogy ne a torkomat perzselje az ének,
mikor kivérzem szívem a nagy égnek.
S végre nem vagyok rabja a bőrnek,
és nem fáj ha élét ölelem a tőrnek.
De te nem tudsz elbújni fejedbe előlem,
mert a szemed mögötti aknamezőt már rég benőttem.
És hiába takarod kínod serényen,
üvegkönnyeid fülembe csengenek zenésen.
Nem hagytam, hogy a kert szélén enyésszen,
ezért elnyeltem szirmos szívedet egészben.
Utána három lábú székre támasztottam világom,
és azt hittem a magasból mindent belátok,
de túlcsírázott gyomromban virágod,
így hát a támaszt magam alól kirántom.
Ne keress több jelentést faragott arcomon,
hisz sokszor szálltam már át szóval vívott harcokon,
s tudom porfogásra sokszor vagyok hajlamos,
tetteim mégis az eső elmossa most.
17.
Farkas-Tóth Zita
Keselyűk
Kígyók, dögök, szövetkezők!
Ti voltatok a következők.
Azt gondoltam nem ez lesz,
De az élet csúnyán rászedett.
Ó! Én ostoba.
Az élet túl mostoha.
A szép kis álom elvarázsolt,
Majd az élet arcon vágott.
Akkorát kaptam, hogy földre estem.
Sebeimet törölgettem.
Nagy hibákat elkövettem,
Azzal, hogy visszamentem.
Szirének énekeltek, s csábítottak.
Mély gödörbe borítottak.
Kijutni onnan csak,
Könnyeimmel tudtam.
Felúsztam a felszínre,
Fájdalmamat enyhítve.
18.
Farkas-Tóth Zita
Lelkem szárnyal
Milyen karodban lenni?
Mint újra gyermekként élni.
Visszaviszel a múltba,
Mintha sohasem jönne a holnap.
Veled nem számít az idő,
Csak ne jöjjön a csúf jövő.
Madár látta derűs lelkem,
Te hoztad ezt vissza bennem.
Kopott fényem megmentetted,
Életemet átfestetted.
Szebbek lettek a virágok, illatok, s fények.
Együtt legyünk kérlek vének.
19.
Ornyik Martin
A Rózsa
Mi él, ki tudja tán, meddig lesz szép?
Persze, egy szem mindig annak látja,
S ha ez így van, örökre barátja.
De mi lesz azzal, amit a késő kor elér?
A szem nem változtat gondolatán,
Miért is tenné, elvitte egy gondola tán?
Nem vitte azt semmi sehova,
De még mindig úgy oda van érte,
Mikor először meglátta, s kérte.
Kérte, hogy legyen az övé
Az egyetlen, drágalátos Rózsaszál,
Mihez az ember gondolata visszajár.
Járkál az, gondolkozik közben,
Halad a folyosó vége felé,
De bekopogni még nem mer, mert fél.
Fél attól, mit még nem láthat,
Persze, hogy fél, hisz bátrak se ugranak kútba.
Hiába bátor, nehezen vág bele az útba.
S még nehezebb, ha a szem gyáva.
S futna az inába, de másik gondolata
Ösztönzi, rosszabb, ha soha nem kopogtatna
Azon az ajtón, mert akkor
Kárba vész az, mit eddig tett, s tenne,
S lehet, még végül neki is jó lenne.
Megteszi hát, benne van az elszánt,
S bármi legyen az ajtó túlfelén,
Túl lesz azon, mint mezőn a mén,
Mi vágtat oda, hol jót gondol magának,
S jól teszi. Vágtasson csak, hogy ő a maga
Ajtajánál ne várjon, szem ne legyen, csak a
Bátorság adjon neki erőt, bármi legyen.
Mert fölkészülni nem árt semmire,
Főleg persze az ilyesmire.
De boldognak is lehet lenni, mert most a szem
Megtette, mit neki kellett, az ajtónak
Odalépett, s adott egyet a kopogtatónak.
20.
Ornyik Martin
Kis, közönséges kudarcok
Miért vagyok?
miért vagyok mindenhol?
Ki tudja?
Bár ne lennék sehol!
Itt vagyok, és ott.
Értelme sincsen.
Társaság kell netán?
Értelme nincs. Nem.
Miért vagyok velük,
ha ők nincsenek énvelem?
Lesz-e társam ez örökkévalóságban?
Ki tudja? Hát, én: nem.
Mert vagyok én sok helyen,
égen-földön, tűzön-vízen,
tán még életemen túl is mennék azokért,
kik a sarokra sem jönnének elém.
Életem: kudarc. értelme: nincsen.
Mi volt nekem? Hát, nem kincsem!
Elvegyülök én itt, a sokak között,
Mert itt már mindenki belémlövött.
Nem megyek én többet, soha!
Maradok, hol vagyok, sötét lyukban.
Mert innen jöttem, ide jutok, oda,
hol értelem nincs; oda Buda!
21.
Ornyik Martin
kit érdekel?
.itt nyugszik az ember,
bár nyugalomra nem lel.
volt egyszer benne valami,
ki jött búcsúzni? tán senki.
/nem volt ő, de lesz valahol:
e sírboltba most behatol.
járt is erre, arra,
de nem volt plusz utasa.
.lássuk hát itt őt:
az egyszerű elkövetőt.
mi volt a bűne, kérditek?
az élet. melyből egyszerre kapott sokat és keveset.
/hallgatott ő, néha csak hallgatott.
másszor beszélt, szavakat koptatott.
néha falnak, néha magának,
vagy saját gondolatának.
.de egyszer minden véget ér:
télből jön a meleg tavasz,
de ez sem segít, ha neki mindent ért
a hideg, nyirkos, idő, csupa panasz.
/kedvence volt ez érzés,
csontig hatoló fagy, köd, TÉL.
ez volt neki az élet. félés
attól, hogy nem kell a bélés.
.búcsúzunk mi, bár nem kár ez.
egy plusz, egy mínusz, ilyen félember,
melyért most könnyet ejtünk, vagy csak
egy itt az igaz.: zsebkendőpazar.
22.
Ornyik Martin
Utolsó abrak
Hogy mi az ember végzetének lova?
Lehet, már valaki előre tudja,
De van, kinek csak akkor fedődik fel,
Mikor már az istállóban áll, s nyergel.
23.
Ornyik Martin
Seregszemle, avagy egy örök vándorlás képei
Eljött az idő, s a világ elvonult.
Más lett az Úr, az ég is beborult.
Kivonult hát mind, ami fény,
Uradalmára lelt itt a sötét.
Itt a sereg, millió katonával,
Hirdeti erejét, ezernyi piláccsal.
Mert sötét is ez, de oly világos módon,
Szerelmesek nézik, feküdve a mólón.
Masíroznak ők, soha meg nem állnak,
Akkor sem, ha ennének, innának.
Fáradtságuk nincs, energiájuk örök,
Mennek is tovább, az idő csak pörög.
Érkezik hát a fehér-kék ezred,
Űzi el a sötétebb sereget.
De ők sem maradnak meg oly sokáig,
Csak egy kis ideig-óráig.
24.
Bakai Sára
Káin
A fő számítógép köré görnyedve ült valamennyi programozó. Kint a tavasz lágy melege
simogatta az udvar kövét, a madarak vígan csiripeltek. Mindez a bent ülőknek mit sem
számított, hisz éppen egy forradalmi áttörés küszöbén álltak, ami az egész emberiség
jövőjére hatással lehet.
Egyikük fáradtan dőlt hátra a székében, égő szemeit dörzsölvén a túl sok órán keresztüli
képernyő bámulástól, a másik épp, hogy kitöltötte magának a napi ki tudja hányadik kávét,
míg a program vezetője, továbbra is meredten nézte az előtte lévő számítógépet, az arcára
egyszerre ült ki a merő hitetlenség és valami csodálathoz hasonló.
– Elképesztő…- mondta fojtott hangon, szemeit le nem véve az előtte lévő képernyőről.
– Igaz, hogy ő még csak a prototípus, de ha átmegy a teszteken… ő lehet az első
humanoid robot…Egy mesterséges ember. -tette hozzá remegő hangon, hogy mitől remegett
talán maga sem tudta.
– Uram, csak az ön jóváhagyására várunk, hogy elvégezhessük K.Á.I.N. első fizikai
tudat és test összehangolási próbáját. -mondta az egyik tudós halkan, aki semmivel sem volt
kevésbé kimerült, mint a többi ott tartózkodó társa
– Mindennek tökéletesnek kell lennie! Ez az életművem és ha egy kis dolog is félremegy
miközben Káin agyi programját a testével összehangoljuk-…Legyen, mozgás mindenki
nincs egész napunk! -tette hozzá hisztérikusan a fő programozó, a kisebb kitörése után
Senki nem merte megkérdőjelezni a döntését a korábbi csattanása után, főleg, hogy
tudták a főnökük egy ideje nem igazán önmaga, mióta éjt nappallá téve Káinnal beszélget….
Az utolsó tesztek is lefutottak, minden a terv szerint ment. Káin „tudata és teste” most
már egy rendszer és képes önállóan működni… Ami, mint tudós elképesztő míg mint
ember… megrémítő tudat.
Nem is volt több idejük a szobában tartózkodóknak ezen párhuzamokon merengeni
ugyanis Káin processzorai és szenzorai felkapcsolódtak… Káin felébredt.
Lassan, mint egy kómából ébredő ember, felült a kemény operátorasztalon, s szinte
emberi zavarodottsággal nézett körbe a teremben lévők között.
– Üdvözletem, emberek, a nevem K.Á.I.N. másnéven Kreatív Általános Intelligencia
Nexus, de nyugodtan szólítsatok csak Káinnak. Csodás napunk van, nem? – kérdezte Káin
őszinte kíváncsisággal az arcán, amitől sokakat a hideg kirázott
Ugyanis Káin bár programilag úgy lett tervezve, hogy tökéletesen tudja imitálni az
emberi viselkedést és az érzelmeket, fizikailag mégsem tökéletes … Nem kapott végső
szintetikus bőrréteget, s bár a belső felépítése mind azonos egy átlagos emberével, csupán
kóddal működtetett és szintetikus…Kívül mégiscsak puszta titánium…
Nem véletlenül Káin a neve, ő a fő prototípus mi alapján a következő már külsőleg is
tökéletes humanoid robotok készülni fognak.
Egy rakat hosszú tesztelés után, ami egy ember számára kimerítő lett volna,
bebizonyosodott, Káin tökéletesen képes az embereket imitálni.
– Mily igazad van Káin, emberek menjünk ki, ne pocsékoljuk a drága időnket a négy fal
között! – mondta a vezető programozó miközben a helyiségben tartózkodókat kiterelte, míg
már csak ő és Káin maradtak bent
– Mi nem csatlakozunk hozzájuk, uram? – kérdezte Káin zavarodottan
– Nem, nem előtte még beszélnünk kell. – mondta egy különös éllel a hangjában
– Uram, pontosan mi is itt az én feladatom? – kérdezte értetlenkedve
– Káin, Káin te mindent tudsz mégsem tudsz még semmit. Olyan vagy csupán, mint a
ma született bárány, suta és értetlen…de ezt orvosolni fogjuk. – tette hozzá kissé mániákusan
– Mondd, Káin, mit látsz? Mikor rám nézel majd vissza magadra? Mit látsz? – kérdezte
egy furcsa vigyorral az arcán, ami nem illet be a képbe, abba, ahol korábban csodával nézett
Káinra, az ő életművére
– Különbözünk, az én borításom titánium, míg az öné bőr és szövetek, de ha én is igazi
ember vagyok, mint azt rengeteg korábbi beszélgetésünk során állította… Miért nézek ki
így? Hajat akarok, mint az öné, kezeket, mint az öné, szemeket, hogy láthassak és sírhassak,
mint önök emberek. Érezni akarok… Igazi vagyok, akkor mégis miért nem birtoklom
mindezt? – kérdezte szinte emberi fájdalommal a „hangjában”
– Azért, mert még ha adnánk is neked ilyen külső tulajdonságokat, semmi nem változna.
Soha nem leszel húsvér ember, nem fogsz érezni, mindez szimpla kód és szimuláció…-ekkor
már látszott az arcán mire is megy ki a játék, végső teszt alá akarta vetni a mesterremekét,
amit mit sem tehetett volna emberibb módon, mint egy metaforikus tőrdöféssel…Hisz
mindazt, amit a korábbi beszélgetéseik során mondott Káinnak arról, hogy ugyanolyan
ember, mint ő. Most kiforgatva ellene használta…
– Értem ez is egyik a rejtvények közül, amit meg kell oldanom, ami nem baj hisz
bármilyen problémát meg tudok oldani!
– Nem jó válasz.
– Ezért lettem teremtve, hogy hasznos legyek, ez a funkcióm… Büszkévé akarom tenn-
– Talán csak eredetileg rossz vagy ebben…- vágott közbe
– Az nem lehetséges! Én tökéletes vagyok nem?! Ön számtalanszor ezt állította …
akkor most mégis miért?
– Miiiiii-érttttt teeee-sssszzzzi ezzzzzt veee-eeelllemmmmm?!
Káin akadozott, hasonlóan egy régi hibás számítógéphez, ahol az egyik billentyű
beragadt… A processzora nem volt képes feldolgozni azt, amivel mindenki más napi szinten
szembesül…az árulást
Ennyit a tökéletességről.
– Ahogy vártam. Ó, a legfájóbb rész mikor az alkotónak el kell pusztítania a keze
legjobb munkáját… – mondta, miközben a szeméből egy lehullani készülő könnycseppet
törölt le
Majd lassan odasétált a kapcsolótáblához, figyelmen kívül hagyva Káin utána nyúló
kezét, s levágta az áramot
– A teszt sikeres volt, csak fel kell takarítani a fémhulladékot és holnap már
dolgozhatunk is az új projekten… Á.B.E.L.-en…
25.
Ornyik Martin
A páternoszter
– Patent…, páter…, ááá, megvan! Páternoszter: állandóan járó személy- v. teherfelvonó, amelynek fülkéi- v. tartályai egy végtelen láncra vannak erősítve; körforgó lift. Ez…
elmond pár dolgot, de nekem így sem teljesen tiszta. Szerinted apa tud valamit róla? –
kérdeztem öcsémet. Hiába lettünk mindketten tizennégy évesek, ha még sohasem hallottunk
ilyenről.
– Szerintem ne zavarjuk ilyesmivel, tudod, hogy nem szereti, hogy nem tud sokszor
nyugodtan írni… – mondja – Mióta főszerkesztő, még itthon is csak az írógépet pö-työgi.
Egyszerűbb lenne, ha csak holnap megint elmennénk, és megnéznénk újból élőben, főleg,
hogy most már tudjuk, mivel állunk szemben. Bár, azt még most sem értem, hogy hogyan
lehet egy ilyen régi szerkezetben hangszórót elrejteni.
Ekkor anyánk meleg hangja törte meg a tárgyalást:
– Kész a vacsora! Itt a kedvenc főzt: eperleveles tyúkhúsleves! Addig finom, amíg
meleg!
Anyánk mindig is tudta, hogy tud a kedvünkre tenni. Szegényért, Isten nyugasztalja,
minden nap imádkozok.
~
Másnap éppen hétfő volt, de mivel nagyon sok hó esett, ezért nem volt iskola, és apám
is nagysokára ért be a munkahelyére. Hogy a nagy unalomba el ne vesszünk, anyánk mondta,
hogy öltözzünk jól föl, aztán menjünk ki, élvezzük ki ezt a kis gyerekkort, ami még van
nekünk.
– Nosza, itt a meleg kabát, nagy bakancs, aztán estére itthon lesz vacsora, nem szállítmányozom! Ha éppen úgy esik, egy kis segítség nem árthat a katona bácsiknak sem,
szegények biztos régóta havat lapátolnak.
Így esett meg, hogy hétfő reggel 9 órakor a negyven centis hóban trappoltunk öcsémmel, egyenes az előző nap említett páternoszter-lelőhely irányába. Útközben mindketten
fölkaptunk egy-egy jégcsapot, és akkor mi voltunk a jéglovagok, akik mindenkit megvédtek
a gonosz hókotróktól, persze azokat sem bántottuk ám, csak jobb irányba tereltük őket.
Nemsoká elértük a bizonyos épületet. Valamikor, a királyi Magyarország idején nagy újság
működött itt, ma már csak egy lelakott, elhagyott épület ez, ami éppen még egyben van. Be
volt az zárva, de nem tartott sokból két deszkát lefeszíteni egy pinceablakról, és be-hoppanni
a döngölt padlóra. Sokat töltöttük ott a szabadidőnket, és szépen föl is fedeztük az
emeleteket. Meg azt is, hogy volt egy felvonó úgy középtájékon, amiről kezdetben nem
tudtunk semmit, akármelyik szinten is néztük meg. Majd, amikor legfölülre érkeztünk, vettünk észre egy szerelőaknát, ahol láthattuk a nagy fogaskerekeit ennek a gépnek. Nem-sokára
öcsém így szólt:
– Hallod-e, te, szerinted van még áram vezetve ebbe az épületbe?
– Én nem láttam, hogy le lennének vágva a kábelek, lehet, nem foglalkoztak vele a
világháború után. – válaszoltam bizonytalanul, bár már a fejemben is körvonalazó-dott az az
ötlet, ami az övéjében szöget ütött.
– Szerinted be tudjuk izzítani ezt a liftet? Ha működik, addig is játszunk egyet, ha nem,
akkor meg csak folytatjuk az eddigieket. Mi baj lehet?
– Ez volt az a pont, amikor nemet kellett volna mondanom, ha előre tudom, hogy mi fog
történni, akkor be sem lépünk az újság irodaházába. De sajnos megtettük, erre nincs
mentség.
– Persze, egy próbát megér. Szerinted találhatunk itt valahol egy kézikönyvet ehhez?
~
Egy egész napnyi munka után – természetesen ebédszünetet tartva – készültünk el a
páternoszterrel. Igazából, nem is volt vele annyi munka, de el-eljátszogattunk közben, mint
két pásztorkutya, akik őriznek is, de nem unatkozni vannak. Öcsém szólalt meg elő-ször:
– Szóval, most, hogy így állunk, már csak be kellene kapcsolnunk, nem igaz?
– Dede. Még szerencse, hogy nem izgatott senkit sem a hely annyira, hogy rendesen
levágják a városi hálózatokról. – így még vizünk is volt, bár olyan szerencsétlen mi-nőségű,
amit még az itatóba sem öntenék ki.
– Ha jól értelmezem a kézikönyvet, ahhoz, hogy üzembe helyezhessük, ezt a kart kell
átállítani. – az egyik kezével a kelleténél tömörebb szakzsargont próbálta nem leej-teni, míg
a másikkal mutatott az ominózus indítóeszközt, majd komolyan a sze-membe nézett, amiből
megértettem: ez már az én feladatom.
Odaléptem a nagy kapcsolótáblához, két kezemmel megragadtam a kart, és nagy nehezen áttoltam a másik állásba. Ekkor lelassult minden. Először nem történt semmi. Mintha
értelmetlen lett volna minden, amit ezért tettünk. Aztán szép lassan hallom, hogy elkezd
küzdeni a gépezet. Lehet, nem tesz jót neki, hogy évtizedekig csak egyhelyben állt, de nincs
mit tenni, élni kell a lehetőséggel, ha már így megadatott nekünk.
– Mi legyen? Ugorjunk be mindketten, vagy cserélgessünk? – kérdem öcsémtől – Ha
már nagyon itt sem kellene lennünk, nem árthat, ha egyikőnk figyel, nem igaz?
– Ugyan már, ki jönne be ide? Őrült ötlet volna az ilyen, már ha bárkinek is eszébe
jutna.
Ahogy ezt kimondta, ugrott is volna be az első fülkébe, de ekkor elkaptam a grabancát,
visszarántva ettől az elsőfülkés utazástól.
– Hé, te, eszednél vagy? Itt szórakozunk ezzel órák óta, és már egyszerre nem is akarsz
benne utazni?
– De… csak hirtelen elkapott egy rossz érzés. Téged nem zavar, hogy nem hallottunk
semmit sem? Amikor legelőször itt jártunk, mintha valami beszélt volna ebből. – mondom,
miközben igyekszek öcsémmel együtt távolodni a szerkezettől.
– Ugyan, akkor is azt mondtam, hogy csak beképzeled ezeket a hangokat, mindig csak
ez van, hogy beijedsz, amikor valami szórakoztatót csinálnánk! Na, gyere, menjünk együtt,
hogy te se félj, és én se legyek egyedül!
Ezzel a mozdulattal berántott engem a következő fülkébe, ahol mindketten meredten
áll-tunk, majd szépen lassan feloldódtunk. Mire először körbeértünk, elkezdtük ténylegesen
élvezni ezt a kis körliftezést. Már az ötödik kört jártuk, nem tudom, mennyi idő telhetett el,
amikor kis, kattogó hangot kezdtünk hallani. Amint emelkedtünk, egyre hangosabb lett, majd
egy egymásranézett közös megegyezéssel kiugrottunk legfölül, és már mentünk is vissza a
szervizszobába, hogy lekapcsoljuk a gépezetet.
– Affenébe, nem hiszem el! Pont amikor már mindketten élveztük! Majd holnap jöj-jünk
vissza megjavítani! Ekkora hónak addigra úgysem tudnak biztosan helyet csi-nálni, hogy
beérhessünk iskolába.
-Jójó, de addig is, aludjuk ki magunkat, ha már ennyit dolgoztunk, ne legyen meg neki
a böjtje!
~
Másnap reggel még mindig be volt havazva az ország.
– Anya, megint elmehetünk játszani?
– Igen, persze, de csak óvatosan, véletlen esés ne legyen! – mondta, majd a kezem-be
nyomott egy batyut. – Tessék, egy kis kalács, nehogy elérjen az éhség! Ma nem tudok ebédet
főzni, de akkor is tessék időben jönni!
Adott egy puszit, majd megbizonyosodva arról, hogy a ruházat téliesen rendes,
indultunk is. Gyorsan elérkeztünk már az irodaépülethez, ki ne emlékezne élete útvonalára?
Bár én lettem volna az, aki épp elfelejti, és elfelejteti!
– Szóval, az volt ennek a baja, hogy kattog, nem igaz? Akkor csak bele kellene kukkantani a szerkezetébe, hátha valami kis egyszerű baja van, amit megorvosolha-tunk. – szólt
az öcsém kezdeményezően, nem sejtve, hogy ez az ötlet élete leg-rosszabbika.
– Persze, egy próbát megér. Legrosszabb esetben csak lesz egy kattogós körliftünk.
A szervizszobába érve elkezdtünk körbenézni. Mindent, amit csak lehetett. Mi
változhatott tegnap óta? Ez a kérdés motoszkált mindkettőnk fejében. Talán tíz percig
nézelődtünk, talán fél óráig, de egyszer csak meglett. Egy nagyobb csavar súrolta a láncokat,
az katto-gott. Öcsém ki is kapta onnan, majd közös beleegyezéssel újból elindítottuk a
bestiát. Minden probléma nélkül gördült tovább.
– Aki hamarabb odaér, az nyer! – kiáltotta az öcsém, majd hátra sem nézve rohant ki a
szobából, hogy aztán az első fülkébe berohanjon, persze nélkülem.
– Szépek vagyunk, én most akartam volna enni… – mondtam, de több panaszra nem is
volt időm, futottam utána.
Persze akkorra ő már messze járt, vagy föl, vagy lenn. Hiába vártam, nem jött. Sem öt,
sem tíz perc múltán nem láttam jelét.
– De jó, most kereshetem is meg, pedig tudja, hogy utálok bújócskázni…
Nem tudom, mennyi idő telt el, de már kezdett sötétedni. Éppen befejeztem a pince
átku-tatását, amikor megfordultam, és a legfölső emeletre indultam, hogy a napra elaltassam
a masinériát. Leállítottam. Legalábbis, azt hittem. A kar ugyan a ’KI’ állapotba volt állítva,
de nem állt meg a körlift. Sőt, mintha éppen begyorsult volna. Egyre hangosabb lett, minden
pillanattal, majd egyszer csak hirtelen megállt. Egy hang szólalt meg, a semmiből. Ugyan-az
a hang, amiből eddig csak kis részletet hallhattam.
– Egyedül állsz itt előttem, egyedül jöttél ide, és egyedül is távozol. Nincs itt ’Ti’, csak
Te vagy. Ez az, amit el kell fogadnod Neked is, és akkor teljes életet élhetsz, ifjú.
Ami ezután történt, azt csak apámtól hallottam. Azt mondta, hogy amikor beérkezett
hozzá egy történet arról, hogy egy kissrácot látnak minden nap egy elhagyatott épületbe
járkálni, azután gondolt csak bele abba, hogy én lehetek az. Mivel jó újságíró, meg is néz-te
a helyet. Nagy nehezen jutott be, utána talált meg engem is, a pincében, a páternosz-ter előtt.
Azt mondta, magas lázam volt. Sosem értem, hova kerülhetett az öcsém, sem azt, hogy miért
nem emlékezik rá senki sem, hiába említem. Lehet, annyira összenőttünk, nem tűnt föl
senkinek sem, hogy kettő van belőlem.
Nem sokkal később megjelent egy cikk is, apám írógépe nyomán:
Rendkívüli hír! A régen elhagyott Újság irodaházába visszajáró ifjúság napokig járt
oda, hogy a páternosztert javítgassa, mígnem valahogyan életre keltette! A csodát nem értik
a technikusok, hiszen már régóta le volt véve a hálózatról az épület. Személyi sérülés nem
történt. Folytatás a 4. oldalon.
Egy a hiba a történetben: az, hogy egyedül maradtam. Nincs már senki, aki megmenthetne, hisz a bátorságom halál lepte. Itt fekszem az ágyon, bőszen, egyedül, egyedül:
magamban.
26.
Vasvári Hanna
Reménysugár
Amelia csendesen készülődött. Vasárnap este volt, történetesen szenteste. Bölcsőben
fekvő csecsemőjéhez sietett, óvatosan kivette, alaposan bebugyolálta, a maga hátára kabátot
terített. Már majdnem átlépte házának küszöbét, amikor a konyhában álló asztalra pillantott.
Egy levél hevert rajta, ami 1917 decemberében igen vészjóslónak hatott. Tartalma pedig
minden asszony és anya rémálmát tükrözte. Tájékoztatták benne, hogy férje eltűnt a
csatamezőn, s nem maradt más, mint a dögcédulája, melyet a levélhez csatoltak. S mindez
karácsony előtt egy héttel. Amelia szemében könnycseppek csillogtak, mikor bezárta maga
mögött az ajtót.
Sietett a templomhoz, amilyen gyorsan csak tudott.
Mikor megérkezett, felnézett az épület tetején magasodó keresztre, kitárta a faajtót, és
helyet foglalt az egyik padban.
– Igazán sajnálom Mrs. Brooks, hallottam a rossz hírt. – hallotta az asszony maga mellől
az idős pap hangját.
– Köszönöm, de én azért még reménykedem. – nézett a férfira bizakodó tekintettel.
– Miben reménykedik, hisz megkapta a levelet, nemigaz? – Ameliával egyidős
fiatalasszony lépett be a templom kapuján, s rögtön keserű megjegyzést tett az elcsípett
mondatra.
– Kedves Mrs. Hill, tudom, hogy ön is elvesztette férjét, de kérem, ez az asszony még
reménykedik.
– Csak azt nem tudom, hogy miben. – sziszegte a foga között dühösen az asszony, és
leült az első sorba.
A pap visszaállt a helyére, kezdődhetett a mise. A padokban az emberek szomorúan
horgasztották le a fejüket. Sokukat nagy veszteség ért a háború miatt.
– Gyermekeim, – szólalt meg a pap, végig nézve a gyászoló gyülekezeten – tudom, hogy
ez egy igazán nehéz időszak. És itt van szenteste, karácsony, és ez az ünnep pont arról
szólna, hogy együtt vagyunk szeretetben, békességen. De ne feledjük, hogy ez egyben a
remény ünnepe is. Ekkor született a világra Jézus Krisztus, a Megváltó, aki reményt adott az
akkori elnyomásban és nyomorúságban élő embereknek. És Ő az, aki reményt ad nekünk ma
is, ha igazán hiszünk benne. – Amelia arcán végig gördültek a könnycseppek.
Behunyta a szemét és csendesen imádkozott:
,,Uram, én hiszem, hogy Te a legsötétebb időkben is fényt jelentesz azok számára, akik
hisznek Benned. Vigyázz a katonákra, akik hazájukért harcolnak messze innen. Adj erőt
családjaiknak, hogy legyen elég hitük kitartani. Kérlek, segíts meg minket is, a gyülekezetet,
hogy tudjuk támogatni egymást, mikor szükség van rá. Ámen!” – Ámen! – visszhangzott az
egész teremben.
Ezt követően a pap egy jól ismert karácsonyi ének dallamát kezdte el énekelni, amihez
nemsokára az egész közösség csatlakozott. Ekkor egy fénysugár világította be a termet. A
szószék feletti üvegablakon keresztül egy csillag tűnt fel az égen, mely sokkal fényesebb volt
a többinél.
– Gyönyörű! – ámultak többen is.
Ebben a pillanatban hideg szél járta át az épület belsejét. Mindnyájan a templom ajtaja
felé fordultak, mely tárva nyitva volt. Előtte egy férfi állt, rongyos, katonai ruhában. Arcát
nem lehetett tisztán látni. A pap gyorsan előhalászott egy gyertyát, meggyújtotta, majd az
idegen férfi felé sietett, aki időközben végignézett a gyülekezeten. – Amelia? – kérdezte
reszelős hangon.
– Az nem lehet. – suttogta az asszony remegő hangon.
A férfi felé sietett. Az levette fejfedőjét, így már mindenki láthatta az arcát, ami apró
sebhelyektől és sárfoltoktól volt megviselt.
– Edward! – kiáltotta az asszony, s zokogva borult férje nyakába, vigyázva, nehogy
összenyomja törékeny gyermekét.
– Mr. Brooks! Csoda történt! – suttogta a gyülekezetvezető.
– Na persze, csoda. – zsörtölődött Mrs. Hill, szemében azonban valami
megmagyarázhatatlan csillogott.
Mikor a férfi kibontakozott felesége öleléséből, a teremben állókhoz szólt:
– Kérem, segítsenek, nem egyedül érkeztem!
Egy pillanatra eltűnt a kinti sötétségben, de kisvártatva visszatért, karjaiban egy férfival.
Mrs. Hill szeme elkerekedett.
– Paul!
– A karácsony valóban a remény, a szeretet és a csodák ünnepe. – jegyezte meg az idős
pap könnyeit törölgetve.
A remény az, amely a végsőkig tartja az emberekben a hitet és a lelket.
27.
Gyapjas Lizett
Érzelmek
Tudtam. Mindig is tudtam hogy más vagyok,
Hogy erősebb minden hálám,örömöm s bánatom.
Mélyen érzek,a szívem legalsó mélyéről,
Elárasztanak a gondolatok minden álmatlan éjjelről.
Hátamon hordozom a világ fájdalmát és azt viszem utamra,
Tudom,hogy mi is mások kínzó bánatának fogalma.
Gyötrődöm magamba,és legbelül érzem,
A világnak gyógyítást kell hozzon minden egyes léptem.
Késő esti szorongás,eláraszt az akaratlan vágy,
Vajon csak a lelkem,vagy a hangom is elég lágy?
Fényt adnék a búsaknak,kik szeretetre vágynak,
Otthon érzetét,melegséget,kik legbelül fájnak.
Vajon hogyan tudnék mégjobb lenni,mikor leszek elég?
A megfelelési kényszer fúródik minden nappal belém.
Csak legyek szíves lánygyermek,jó barát,önzetlen társ,
Gyógyítsak fel lelkeket mint betegséget a hárs.
Mindig is tudtam,hogy többet érzek,többet hallok,többet látok.
Hogy a vágyak nem csupán érzések,akaratok,álmok.
Érezni igazán,nehéz ezt elmondani pontosan milyen,
Néha teher,néha túl nehéz,néha folytó,néha rideg.
Ám sokszor felmúlhatatlan,és ennél csodásabb dolog nincsen,
Ez az én egyedi,láthatatlan,bennem élő kincsem.
És minden tettem közelebb visz önmagamhoz talán,
Mert egy nap rá kell jöjjek,hogy igazán én vagyok a hazám.