A Batsányinak szeretettel
Csongrád számomra időutazás. Ha elindulok Szentesről és átlépem a Tisza vonalát, mindig megrohannak az emlékek, melyeket 4 éven keresztül gyűjtöttem a ,,hatötvenhetes” buszról leszállva, végigsétálva a parkon és belépve a Gimnázium kapuján. A 2003-as C osztály rendhagyó, korántsem problémamentes, mégis szerethető közösségként fejlődött imádott osztályfőnökünk, Szabóné Csépe Erzsébet tanárnő kiemelkedő munkájának köszönhetően.
Az intézmény szárnyai alá vett minket. Úgy érzem a saját szakmai és személyiségfejlődésemben meghatározó szerepet töltött be. Teret adott az egyéni elképzeléseknek, melyeket meglátva tanáraink a megfelelő felkészítést nyújtották számunkra, töretlenül bízva a tehetségünkben, eredményeinkben, és abban, hogy álmodozó kiskamaszokból egyszer csak egészséges lelkületű, ambiciózus felnőttekké válunk, akik szívesen tekintenek vissza, büszkén köszönnek az utcán, és izgalommal tesznek eleget a felkérésnek, hogy írjanak pár sort e neves évforduló kapcsán.
Személyiségünknek köszönhetően Stuhl Ágival és Gardalits Diával korán megtaláltak minket az iskolai közösséggel összefüggő tevékenységek, mint a Diákönkormányzat munkájának segítése, diáktársadalmunk képviselete a DÖK – konferencián, pályázatokon és versenyeken történő részvétel, amikre utólag visszatekintve sikerélményt, a céljaink megfelelő elérését, vidám csapatépítő momentumokat látok. Előttem van a kép, ahogy szinte minden óra végéből lecsíptünk 2-3 percet, hogy odaérjünk a stúdióba, miután hosszas tervezés-egyeztetés és engedélyezés után átvettük, újraindítottuk a sulirádiót a szünetekben. A Valentin-napi üzenetküldésnek hatalmas sikere volt, elárasztotta a dobozt a rengeteg fecni, mi pedig lelkiismeretesen beolvastuk az aula éterébe a szerelmi vallomásokat, elbújtatva közötte talán a sajátunkat is… Tanáraink egyben mentorainkként is ott álltak mögöttük – Hercz Anett tanárnő vezényletével – ránk bízva a diákélet főbb eseményeit összefoglaló Élesztő újságot, melyben eleinte havi rendszerességgel jelentettünk meg saját novellákat, verseket, lelkes jelentkezők cikkeit, beszámolókat, avagy a felejthetetlen interjút Kispálné tanárnővel. Szerkesztettünk, idő-gazdálkodtunk, publikáltunk, eleinte észre sem véve a fejlődést, azt a hatalmas ajándékot, amit mindnyájan ,,csak” később vélünk felfedezni magunkban.
A tanári kar nem tördelte a szárnyainkat, ellenben mindig megjavította, mint Daidalos Ikarosét, mi pedig kísérleteztünk, próbálkoztunk, egyre messzebb, egyre közelebb a Naphoz. Esések is voltak bőven, de alattunk a védőhálóval bátrak voltunk.
Idegenforgalmisként újságírónak készültem, pedig turizmus világa is érdekelt, szerettem a szakmai tantárgyakat. Szegedre felvételiztem kommunikáció és médiatudomány szakra, majd 2007 júliusában csapódtam én is egy hatalmasat, hisz nem tartottak a szárnyak, lehet túl magas volt a mérce, 1 pont híján maradtam le Szegedről. Idővel megbarátkoztam a ténnyel, hogy a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola hallgatója leszek turizmus-vendéglátás szakon. Eközben lehetőséget kaptam a Szentesi Élet hetilapnál 3 hónap gyakorlati idő eltöltésére újságíróként. Már csak emiatt is dacoltam, nem akartam Gyöngyösre menni. De vittem magammal a kitartást, a célokat, az értékeket, amit kaptam. Fél éven belül újságot írtam, és a HÖK tagjaként a közösségért dolgoztam. Ekkor betonoztam be azt a mondást az életembe, hogy ha jó úton vagyunk, jó dolgok történnek velünk. Az államvizsgát követően hamarosan a Szentesi Életnél találtam magam újságíróként, ahol emlékeztek a 4 évvel korábbi lányra, aki beviharzott, hogy nyári munkát keres, és ezt nem tudja elképzelni máshol.
Négy évvel később az utazási irodában ülök, ahol most is dolgozom. Nem maradt el az eredeti vonal, csak volt pár kerülőút. Büszke vagyok rá, hogy továbbvihettem a gimnáziumi éveket, kamatoztathattam a kapott tudást és figyelmet. Továbbra is úgy érzem, a való világra senki és semmi nem tud minket igazán felkészíteni, de adhatnak olyan fegyvereket a kezünkbe, mint az önbizalmunk, a magabiztosságunk, a talpraesettségünk és az állandó kíváncsiságunk. Ezek mind ott vannak bennünk, csak a megfelelő környezet és iránymutatás meglétén múlik az egész, hogyan lépünk ki a kapun, megyünk át a parkon, szállunk fel a buszra.
Köszönettel: Lantos Évi