„A megbocsátás nem érzelem, hanem az a döntés, hogy elfogadjuk a másik személyt annak ellenére, amit tett.” (Gary Chapman)

Április hónapban iskolánkban egy nagyon különleges és nehéz témával foglalkoztunk a 6.f osztályos diákokkal, mégpedig a megbocsátással. Ez a téma volt talán a legnehezebben feldolgozható az eddigiek közül, hiszen a megbocsátáshoz először is el kell fogadni az adott helyzetet, majd az érzelmeinken is dolgozni kell. Mivel digitális oktatás keretein belül, online osztályfőnöki órán tudtuk csak feldolgozni ezt a témát, ezért a személyes kontaktus hiányában osztályfőnökként is másképpen volt lehetőségem diákjaim aktivizálására a téma feldolgozását illetően. Mivel ezzel a témával először foglalkoztunk közösen, osztályszinten, ezért vitaindító gondolatként kíváncsi voltam arra, hogy fontosnak tartják-e a diákok ezt a témát, és hogy egyáltalán miért is fontos az életünkben a másoknak (magunknak) való megbocsátás. Osztályfőnökként igazán meglepődtem, amikor diákjaim elgondolkodtató véleményét megkaptam, mert a következőket írták le, mondták el válaszként: „A megbocsátás első lépése az elfogadás. Fontos a szeretet is, hiszen így tudunk megbocsátani másoknak. A szeretet mindennél fontosabb és erősebb! Amikor megbocsátunk, akkor megkönnyebbülünk és ez felszabadító érzés. A megbocsátással boldogabbak leszünk.”

Az idézett gondolatokból is látszik az, hogy egyik-másik diák mennyire éretten tudta megfogalmazni a véleményét egy olyan témával kapcsolatban, ami sok felnőttnek is kihívást jelent az életben. A témával kapcsolatban egy történetet is megosztottam az osztállyal, és megkértem őket arra, hogy gondolkodjanak el a történet tanulságán, majd közösen értelmeztük azt. Egyúttal idézeteket is kaptak az online felületen diákjaim, amelyek közül választaniuk kellett, hogy végig gondolhassák a megbocsátás fogalmát. Utolsó feladatként az alábbi idézetet osztottam meg velük, és megkértem őket arra, hogy írják le a saját véleményüket az idézet üzenetével kapcsolatban. A következő gondolatot kapták diákjaim:

“Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet…Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. … S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz! ” (indián bölcsesség)

Ehhez kapcsolódóan többen írták azt, hogy nem mondhatunk csak úgy (ismeretlenül) véleményt másokról, és „ha szerintünk valaki nem jól dönt, akkor gondoljunk arra, hogy sok rossz dolog történhetett vele és azért tette azt, amit.” Egy másik diák a következő érzéseit írta le: „Nem tudod, hogy mennyi fájdalom ért az életben, nem tudod mennyit sírtam, mennyit küzdöttem. Lehet, hogy kívülről az látszik, hogy milyen boldog vagyok, mindenem megvan, és hogy mennyire jó nekem, de lehet, hogy ez belülről teljesen más.”

A témával kapcsolatban igazán mély érzések és gondolatok fogalmazódtak meg diákjaimban. Volt olyan tanuló, aki saját történetét is leírta, amikor is nem úgy viselkedett, ahogyan az elvárható lett volna, de édesanyja megbocsátott neki, mert igazán szereti. Osztályfőnökként igazán örültem, hogy ezzel a nehéz témával is tudtunk úgy foglalkozni, hogy a fontos alapgondolatokról szó esett. Természetesen a jövőben is marad még bőven tanulnivaló a megbocsátásról, hiszen ezt sokszor kell gyakorolnunk a mindennapokban ahhoz, hogy tényleg megelégedetten és boldogan élhessünk a XXI. században. 

 

Írta: Rideg-Fekete Márta, osztályfőnök