Győri Judit
Ha jól emlékszem, 2001 és 2005 között voltam a BJG diákönkormányzatában, az utolsó 2 (3?) évben elnökként is. Mit is jelentett ez nekem akkor? – körülbelül összesen 1024 perc várakozást a tanári ajtaja előtt Gulyás Erikára, az akkori DÖK segítőre, hogy jöjjön és megmondja, hogy megcsinálhatjuk-e azt, amit kitaláltunk (általában igen volt a válasza) – a jobb napokat is megélt Élesztő magazin (egykori iskolaújság) megbeszéléseit belesűrítve a 10 perces szünetekbe – diáknapok szervezését, igazi KONCERTEKKEL az iskola udvarán!!! – az akkor újonnan épített épület büféjében a maratoni diákönkormányzati megbeszéléseket.
De ennél persze sokkal többet. Ez volt az első hely, ahol 14 évesen figyelembe vették, hogy mit gondolunk, mi a véleményünk, és kicsit úgy érezhettük, hogy nekünk is van beleszólásunk az iskola egy részének működésébe. Emiatt sokkal közelebb éreztük a szívünkhöz az egész iskolát is, egy átlagos gimnázium ezt viszonylag nehezen éri el kamaszokkal, na… Itt merült fel először a konfliktuskezelés, az alkalmazkodás egymáshoz és az is, hogy hogy tudunk közösen valamit alkotni és együttműködni. Ezek a készségek pedig legalább olyan fontos részei az iskolának, mint az egyenletek és a periódusos rendszer. Az utóbbiak nélkül viszonylag jól elboldogultam a gimi utáni években is (elnézést, Tábori Levente!), de a többi készség, amit a diákönkormányzatban tanultam meg, belém ivódott. Emiatt keveredtem bele egy fantasztikus egyetemi közegbe, mert a kollégiumi bizottságban is folytattam a hasonló munkát, amit a diákönkormányzatban elkezdtem. Egy fiatalok önkéntes munkáját segítő egyesületbe pedig egy volt DÖK-ös társ vont be, aminek köszönhetően számtalanszor jártam külföldön és megismertem a gyerekeim apját is. Talán megérte annyit várni a tanári ajtó előtt….